Egy szülés története
Találatok: 72
Egy éve negyedszerre mentünk már be a kórházba, hogy most már talán benn maradunk. És igen, így lett!
Május 23.-án benn tartottak a kórházban, hogy kicsit rásegítsenek az orvosok, hogy Róza a világra jöjjön.
De hát nem hiába beszélek arról a szülésfelkészítéseimen is, hogy az indítás nem az igazi és a siettetés sem. Az a pici baba a pocakodban pontosan tudja, hogy mi a jó neki és meddig akar benn lenni Anya méhében. De nyilván erre a szemléletre nem annyira nyitottak az orvosok, így én is kénytelen voltam elfogadni az ellátást és alkalmazkodni a kórházi protokollhoz.
Akivel találkoztam a várandósságom alatt, mindenki szinte egytől-egyig azt mondat: “A harmadik szülést meg sem érzed! Akár otthon is szülhetnél, mert csak úgy kipottyan.”
Na ez, nem így lett!
Az egyik legnehezebb, leghosszabb vajúdásom volt! Az összes létező praktikát alkalmazták nálam, hogy beinduljon maga a szülés és Róza útjára induljon. De (ahogy azt fenn is írtam) az a pici baba pontosan tudja mikor szeretne kijönni és Róza még nagyon nem akart. Látom mindig a lelki szemeim előtt ahogy tíz körömmel kapaszkodott a szülőcsatornán, hogy csak még egy picit benn legyen.
Ezért aztán jól bevált trükkök ide vagy oda, Róza nem mozdult egy centit se.
Én pedig már nagyon elfáradtam és akkor elhangzott tőlem az a mondta, amit sosem gondoltam, hogy kimondok: “Menjünk a műtőbe és császározzanak meg”.
Ekkor ugyanis már két órával a burokrepesztés után voltunk és minden egyes mozgását úgy éreztem, mintha jelezné, hogy most már kinn szeretne lenni!
Csalódott voltam, hogy két természetes szülés után a harmadik gyermekemnek már nem tudtam ezt megadni. Én (aki arra bíztatom minden kismamámat, hogy hüvelyi szüléssel szüljön) császáros babát hozok a világra.
Aztán egyszer csak ezeket a gondolatokat a fejemben elkezdte eloszlatni az endorfin, ami akkor fokozódott bennem, amikor megfoghattam végre az én gyönyörű kislányomat.
Aztán egyszer csak ezek a gondolatok kezdtek még jobban elillanni, amikor a szülésfelkészítő tanfolyamon saját tapasztalatból tudtam elmesélni a kérdésekkel teli kismamának a császármetszés menetét.
Aztán amikor az 1 éves kislányom az ölembe ült és kis kezével végig simította a heget a hasamon és rám borult, akkor már hálás voltam azért a hegért és azért a császásmetszésért!
Isten éltessen kis Nokedlim!